Vízimalom – Patakmalom (Mohács)
A Szent Miklós Vízimalom – más néven patakmalom (Watermill, Wassermühle, młyn wodny, vodenica, воденица, 水车) – Mohács egyik legjelentősebb ipar- és gazdaságtörténeti emléke. A Csele-völgyi malmok első írásos említése 1331-ből származik, amikor Csele és Mohács lakói malmaik, halastavaik és erdeik használati jogai miatt pereskedtek.
A török hódoltság idején a környék elnéptelenedett, a falvak elpusztultak, ugyanakkor a malmokról fennmaradtak az írásos adatok. Bizonyosan tudjuk, hogy 1591-ben Mohácson négy patakmalom működött, és mivel évszázadokkal később is ugyanennyi malomról tesznek említést, feltételezhető, hogy ugyanazon létesítményekről van szó.
A következő jelentős forrás 1721-ből származik, amely felsorolja mind a négy cselei vízimalmot tulajdonosaikkal együtt. E dokumentum alapján megállapítható, hogy a malmokat szerb gazdák birtokolták, és nagy valószínűséggel a XVII. század végén betelepült tehetős szerb kereskedőcsaládok – Popovics, Stajevity, Deszpenity, Demetrovity, Brkity – építették újjá őket.
A XVIII. század derekán a köznyelv a malmot tulajdonosa, Vaszilije Popovics után Vászó malomként emlegette. Az 1827 áprilisában kelt irat különösen értékes, mivel nemcsak a tulajdonosokat, hanem az üzemek főbb műszaki paramétereit is rögzíti.
A XIX–XX. század során a malom elnevezése többször változott: hívták felsőmalomnak, később sombereki úti vagy Heréb malomnak. A tulajdonos családok között szerepelt többek között a Popovics, Stájevits, Kresztics, Fleischmann, Freund és Brkics család. A malmot 1930-ban Heréb János és felesége vásárolta meg, jelenlegi tulajdonosa pedig Mohácsi Bugarszki Norbert és családja, akik 2007 nyarán szerezték meg az ingatlant.
A tulajdonosi viszonyok alapján megállapítható, hogy a malom fennállásának nagy részében a város legbefolyásosabb kereskedőcsaládjainak birtokában állt: előbb tehetős szerb kereskedők, majd 1844-től zsidó gabonakereskedők, végül az I. világháború után a Heréb család tulajdonába került.
Az épületegyüttes és funkciói
A birtok eredetileg több hektáron terült el, a völgy szinte teljes szélességét elfoglalva. Az államosítást követően a földterületek nagy része elveszett, a ’70-es évek végén pedig víztározót létesítettek a malom szomszédságában. A 2007-es tulajdonosváltás idejére a birtok területe mintegy egy hektárra csökkent.
A kutatások szerint a telken eredetileg négy épület állt. A legkorábbi malomépület egy hosszú, félig alápincézett ház volt, amely magába foglalta a molnár lakását és az őrlőteret. Az épületet 1930 körül keleti irányba bővítették, megemelt tetőtérrel és oszlopos tornáccal látták el.
Az istálló, présház, kocsiszín és állatólak idővel elpusztultak, így mára kizárólag a malmi rész maradt fenn. Az épület ma háromszintes, fafödémes, terméskőből, égetett téglából és vert vályogfalból épült.
A pinceszint magában foglalja a vizesházat és az attól fallal elválasztott szárazházat. A földszint volt az őrlőtér, ahol ma az őrléstörténeti kiállítás kapott helyet. A padlástér (szitapadlás) egykor a gabona osztályozására szolgált, ma előadóteremként működik.
A gépek meghajtása mindvégig a malomárok vizével történt. Az árok napjainkban csak alkalomszerűen szállít vizet, mivel erre az ellátásra épültek a szomszédos halastavak.
A molnárház a malomépülettel egybeépítve, attól nyugatra állt. Az 1721 előtt épült ház az idők során nagyrészt megsemmisült, majd 2011–2012 között újjáépítették.